Az Álom

2012 július 5. | Szerző: citygirl

Nem tudni, mikor és hogyan kezdődött. Egyszer csak aludt és elkezdődött minden. Frissen húzott ágynemű, a párnából kiáradó nap melege. Biztos ez volt az oka.

Látta maga előtt Őt, akit már valójában oly rég nem. És mégis ott volt mindenhol, hétköznap, hétvégén, rossz és jó pillanatokban. Az érzés, hogy létezik. Mert van, valahol a világban. A szavak, gondolatok, vélemények. Azok hiányoztak. A nagy döntés előtti tuti vélemény, a kendőzetlen materiális szembesítés. Ezek nem voltak. De Ő volt a levegőben, a létezésben.

Most meg egyszer csak megjelent. Hirtelen, váratlanul, nem hívott vendégként felbukkant a helység hűvös lugasában. Nem volt más, csak Ő maga. Mint mindig és ennél több soha nem lehet. Emlékek, nagy igazságok és őrült pillanatok követték egymást. Homályosan, mámorban.

Meleg volt, iszonyatosan. A Forum Romanum a szobába költözött. Izzadt testéről leemelte a pólót és csukott szemmel kinyitotta az ablakot. A friss levegő beáramlott, de gondosan ügyelt arra, hogy az álom még maradjon. Az álom még kell, ha már csak néhány perc jár, akkor is.

Füstös éjszaka, poros utazás, a Duna hűsítő vize. Amiben állt. A híd alatt, de nem egyedül. Szerencsére Ő még maradt. Érintett, érzett és elvarázsolt.

Aztán csörgött minden, szétfoszlott az álom és már csak az érzés maradt: igen, akarom, téged!

CityGirl 

Az elküldött sms

2012 július 4. | Szerző: citygirl

Szabadság híd, szikrázó napsütés, budai látkép, a Duna illata… ilyenkor érzem, hogy minden lehetséges.

CityGirl

Álom volt…

2012 július 4. | Szerző: citygirl

“Álom volt és fáj az ébredés

Álmaimban mégis visszatérsz

Álmaimban rólad szól a dal, úgy mint rég

 

Álom volt és fáj az ébredés

Álmaimban százszor visszatérsz

Álmaimban téged látlak mindig, most is még…”

A láthatatlan ember

2012 június 29. | Szerző: citygirl

Megy. Az esőkabáton kopog az eső vagy szikrázik a nap, mintegy is, mert senki nem látja. Nézz, mered maga elé, vagy épp megfigyel, de a láthatatlan lepel nem esik le. Egy-kettő-három. Egyik a másik után. Így telnek a napok is, el, egymás után.

Nem látnak, de én mindent látok- tudja, érzi, bizonyítja. Tudom, hogy nem tudjátok, amit én látok.

Az önmagának örökké bizonyító lányt, aki anorexiás méretei ellenére is csak a fogyókúráról beszél. Unalmas, nem kell, újra és újra elismételni, hogy fantasztikus vagy.

A meccset vadul néző szőke lányt elítélő tekinteteket. Azt hiszi ők jobban, mert úgy érzik, tudják a szabályokat.

A román maffiózót kezében egy győztes meccsfogadást nyugatázó papírt szorongatva.  Övé a világ, mert ma nyert és ez így is marad.

A kopaszra borotvált fiút, aki önmagából kikelve kíván megfelelni a szerelem érzésének. Mert kell: a magfelelés jobban, mint a szerelem.

Az olasz hegyek rejtekében megbújó költőt, aki a kocsma közepén is a jól betanult formulát követve, mormolja a verset, és követi az élet írott és íratlan rendszerét.

A sátorrúd mellett álló napszámost, aki inkább egy hideg sört emelne a szájához a munka helyett.

A mindig rohanó menedzsert, aki facebook és telefon nélkül egy percig sem tudna létezni.

A férjét tiszteletben tartó feleséget, aki mindig keresi a kiutat a tökéleteshez.

A magukat örökké megmutatni vágyó melegeket.

Az írónőt, aki kirúzsozott ajkakkal órákig tud mesélni, életről, múltról, jelenről és mindenekelőtt a leírt szavakról.

Látok ezer csodát és tudom, hogy a szívemben új templom épül és nem aranyból, nem kőből…

CityGirl

Kramer kontra Kramer

2012 június 26. | Szerző: citygirl

Bemutatták. Láttam. Átjött.

A Nő nem tud tovább így létezni. Maga sem tudja miért, csak az érzés van: megfulladok! Nem tudok, nem akarok így élni. Legyen akármi is, nem megy. Megszületik az érzés, tudatosul a gondolat, aztán már csak néhány nehéz perc és megtörténik a tett. Összepakol, hátra sem néz és elmegy. Elmegy egy új világba, nem tudva, hogy mi vár rá. De az új- legyen akármi is- még mindig jobb, mint a jelen. A múlt meg régen nincs, vagy soha nem volt igazán az övé, legalábbis úgy nem, ahogy szeretne emlékezni.

Marad a Férfi. Fogalma sincs milyen egy nőnek, mi kell neki, mit érez. Észre sem veszi a rejtett jeleket, kimondott szavakat. Más világban él, a sajátjában, egymás mellett. Hiába minden szó, nem megy át. Pörög, röpül. Miközben a másik belehal, ő azt hiszi ez a tökéletes, az ideális. Más perspektíva. A Nő veszi észre, hozza meg a döntés, viszi ennek minden felelősségét. A Nő megy, a Férfi meg marad. Egyedül. Gyerekkel. Fogalma sincs semmiről. De tényleg, úgy általában. Ki is az ő gyereke, mit kell vele tenni, hogyan lehet vele élni. Vicces részletek sokasága mutatja be a szerencsétlen bénaságot, mely valahol megdöbbent. De mégis tudjuk- és ők is, a férfiak-, hogy tényleg így van, ha a Nő dönt és megy. Új helyzet, amivel nem lehet mit kezdeni.  Az együttlét alatt elvesznek a dolgok és azok jelentőségei. Nincs kellő odafigyelés, elismerés, hiányzik a felismerés. Nevetünk, úgy, mint már rég. Mert vicces viszontlátni, hogy tényleg ilyen is tud lenni egy Férfi.

Aztán felnő! A helyzethez. Mert igazi Férfi, aki képes megoldást találni, szembe nézni az adott helyzettel. Nem menekül más karjaiba, nem akarja a könnyebb utat választani. Megoldja. Büszkék vagyunk rá, mert az, akin szerencsétlenségét látva, még néhány perce kajánul kacagtunk most megért. Megért az elismerésre. Bravó, bravó. Kellesz nekünk!

Nem tudjuk, hogy a Nővel mi történik. Nem látjuk az utat, ami megváltozatja. Nem nőközpontú a darab. A Férfit látjuk. Csak.

De minden bizonnyal ő is hosszú utat járt be. Az önmegismerésben, a saját maga megtalálásában. Nem sikerül tökéletesen, de a jó útra rálépett, ami sokáig vezet. Talán a csillagokhoz, másként, máshogy, mint rég. De ez nem is baj.

CityGirl

A soha el nem küldött sms

2012 június 21. | Szerző: citygirl

Érzem, hogy te nem, amit én igen. El akarok mondani mindent, az életem, a vágyaim. Meg akarom osztani a világom, ami nem érdekel. Rezgések, pezsgések, melyek pillanatok és kellenek. Jobban, mint te magad. De menj, csak ne vidd magaddal. A szerelembe vetett hitem, mely idilli módon meg kell, hogy maradjon nekem. Csak nekem, nélküled. Hiányozni fogsz, de minden más marad. Ég veled!

CityGirl

Nem kell vagy mégis?!

2012 június 21. | Szerző: citygirl

NEM KELL

Nem kell a hazugság. A cél nélkül kimondott szavak. Az üres mondatok, melyek elhangzanak értelem és valós háttér nélkül. Nem kellenek az elfeledett kifejezések, melyek rég nem léteznek, tovaszálltak a széllel, csak te raktad el jó mélyen örökre.

Nem kell a barát, kinek kellesz mikor bajban vagy, aki elfelejt, mikor kell neked.

Nem kell elfelejteni ki vagy, honnan jöttél és hova tartasz.

Nem kell a múlt és a jövő. A jelen pillanat szépségét megtalálni, mindennél többet ér.

Nem kell az elérhetetlen felé tartó vágyódás. A buta sms-ek, mondatok százai, melyekkel már megszületésük pillanatában hibát követsz el.

KELL

Kell az élet szeretete, melynek mindig egy célja van. Mindig keresni, percekre, pillanatokra megtalálni: a boldogságot. Az élet az örök boldogságkeresés. Ha nem így van, akkor régen rossz.  A boldogság mindenkinek mást jelent és ez így van jól. Lehet pénz, egy családi délután, az egyedüllét. De szüntelenül erre vágysz, keresed, mert akarod.

Kellenek a haverok, akikkel értelem, érzelem nélkül vagy. Vagy, hogy ne egyedül légy. Nincs tétje, nem fáj, de szabad perceket kapsz. Kellenek az örök barátságok, a család, akik nélkül nem lennél ki vagy és az élet nem foroghatna kereken.

Kell tudnod ki vagy. Nem többet és nem kevesebbet, de ismerd meg magad. Elsőként magad és utána már mindenki mást érteni fogsz.

Kellenek az emlékek, a jövőbe vetett hit, hogy legyen miből táplálkozni és miért felkelni.

Kellenek a meg nem gondolt szavak, melyek szívből jönnek, nem okkal, céllal és érdekkel. Meggondolatlanul, belülről, őszintén.

Kell a vágy, a hit, mely elrepít egy szép világba, ahol minden percben boldog vagy. Kellenek a képek: az utca, a szökőkútban hancúrozó gyerekek, a híd a Duna illatával, a budai látképpel, a piac halárusokkal, a fagyit szürcsölgető magányos lány, az elérhetetlen fehér pulcsis férfi fekete autóval, hagyni, tovarepülni. Ez az élet.

CityGirl