Már számtalanszor le szerettem volna írni élményeimet a magyar vasúton töltött perceimről. Közel tíz éve utazom általában havi rendszerességgel. Volt olyan mikor minden héten kétszer három órát zötykölődtem a magyar vasúti síneken. Atrocitások, igazságtalan pillanatok sokaságaival találkoztam, néha gyakrabban, néha ritkábban.
Volt olyan mikor utastársaim borítottak ki, máskor a vasút munkatársainak hozzáállása zaklatott fel. Sokszor a fentről érkező döntéseket saját bőrömön tapasztaltam meg. Nem volt jó, soha sem.
Minden közül a pótjegyes történetek a kedvenceim. Volt mikor én fizettem, máskor mások. Kellemetlenül érintett mikor azért kellett büntetést fizetnem, mert két órával hamarabb indultam el haza. Akkor még nem tudtam a szabályt, mely szerint 26 év alatti kedvezményem csak péntek 10 órától érvényes. A tájékoztatási hiányosságok áldozata lettem, ami több ezer forintomba került. Persze, persze a web lap x. pontján biztos meg volt az infó… De mi lenne, ha nem lenne netem? Miért nem említik meg a jegypénztárnál, mikor reggel hatkor megveszem a jegyet, vélhetően azért mert utazni akarok…?!
Azt gondolná az ember, hogy mióta nem érvényes rám semmi kedvezmény azóta nyugodt utazás vár rám. Hát, ez nem így van. Azóta természetesen újabb és újabb érdekességek történnek. Legutóbb önmagamat büntettem meg. Hát kérem szépen, ilyen is van a magyar vasutakon. Annyira kevés kocsit csatoltak fel péntek délután, hogy nem kaptam már jegyet és választhattam:vagy lemaradok vagy állok és fizetek. Az utóbbi úton indultam el, de szerencsére ezer forint alatt megúsztam. Utastársam még ennyivel sem, mert ő korábban leszállt és addig híre hamva sem volt a kallernek. No én nem voltam ilyen mázlista.
Mindig a jótét lelkek szívnak, akik becsületesek és kicsiny pénzükből büntethetők. Nemrég romániai magyarok seftelésének voltam szem és fültanúja. A tíz fős társaság épp ott foglalt helyet, ahova az én négy ezer magyar forintért megváltott jegyem szólt. Üvöltözés, ezer cumó, tevés-vevés, fennforgás és óriási hangzavar, vita jellemezte őket. Szép lassan a kiabálás oka, a konfliktus magva is kirajzolódott. Nem volt jegyük, vagy legalábbis nem megfelelő. Szerettek volna adni egy kis kp-t a kallernek, ahogy lenni szokott. Néhány ezres és le van tudva a tíz fős társaság egészen Brassóig. Valami most azonban nem stimmelt. De a story végét sajnos nem tudom megosztani, mert egyik pillanatról a másikra a tíz kiabáló és az ötszáz csomag eltűnt. Kiderült, rossz vonatra szálltak és ez nem megy Brassóba. “Héé… várjon, várjon…” Tartották vissza a vonatot. Tíz perces késés (amit ez alkalommal behoztunk, csak hogy valami jó is legyen) ugyan, de csend és nyugalom honolt újra a vagonban.
Most pedig álljon tanulságul a karácsonyi utazás élményem, mely nemcsak eme bejegyzés megírására késztetett, hanem újabb példája a magyar kőszívűségnek, melyre nemzetközi szinten sem lehetünk büszkék. A sors most egy tanárnővel hozott össze. Tévesen úgy tűnt, hogy ugyanarra a helyre szól a jegyünk. Elkezdünk beszélgetni… Tanít testnevelést-matematikát, három felnőtt gyerek anyja, unokával, rák miatt elveszett férjjel, egy ápolásra szoruló apával, akit három agyvérzés után, nyolcvan évesen nem tud magára hagyni. Ugyanakkor életvidám, tenni akaró, negyven év alatt több száz gyermek életében fontos szerepet játszó agilis nő.
Megérkezett a kalauz és jegyet kért. Mi meg, hogy mi van azzal az ugyanarra szóló jeggyel. Nem volt semmi gáz, mindenkinek volt helye, senki nem volt ideges, csak mégis, amolyan informálisan. Kiderült, hogy a hölggyé és vele utazó beteg édesapjáé másik kocsiba szól. No mindegy, ha már így alakult utazzunk együtt karácsonyozni, tovább nyugiban.
Na de az azért mégsem így működik. Jegy mindenkinek kell. A mellettem ülő nyolcvan éves, beszélni már nem tudó, koordinációs problémákkal küzdő bácsinak is. A pótjegy megvan, de hol van az igazi jegy. Hol, hol, hol? Mire a tanárnőnk mondja, elmúlt már hatvanöt, szegénykém már a nyolcvanat is túllépte. A szabály szerint így neki már nem kell jegy. Erre a kalauz: akkor mutassa a személyit. Nem mintha nem hinné el, azt amit mindenki lát, de a szabály, szabály.
Ebben az országban rendnek kell lennie… Rendnek, kérem szépen. Mi másnak… Az eseményekhez nem zárójeles módon az is hozzá tartozik, hogy a tanárnő kedvezményre jogosító pedagógus igazolványa nem kellett senkinek, még a kalauznak sem megtekintésre, holott a szabály ugye szabály lenne… Ez esetben biztos elég volt a hit. A bácsival nagy nehezen sikerült kézzel lábbal megértetni mi kell. Elkezdődött a keresés, de igazolvány bizony nem volt. Talán nyolcvan éven felül elfelejtette vagy csak nem számított arra, hogy ez valaki is elkérné tőle. A tanárnőnk nyilván felháborodva, értetlenül igyekezett meggyőző lenni:a szabály az szabály, de így Karácsony előtt igazán elnézhetné, úgy tényleg. Neki semmibe nem kerül, soha senki nem tudja meg. De nem: a büntetés repült, a pénz csörgött…
Épp ez zajlik, mikor előlép a történet legérdekesebb figurája és vadul elkezd lapokat osztogatni. Úgy képletesen. Egy huszonöt körüli fiú, aki a hölgy mellett ült végig. Fülét bedugva, gépet nyomkodva. A előzmények között egy momentum szerepel csupán:a fiú érkezés után lepakolta a gépet és nagy lendülettel elkezdte takarítani. A porszemeket sikerült mindenre és mindenkire ráseperni, erre a tanárnő elővett egy zsebkendőt és oda adta. A fiú elfogadta, takarításnak vége. Cserébe idős bácsi táskája is felkerült a tartó részbe.
Szóval a fiú, aki eddig csendben ült és látszólag minden rendben volt vele, egyszer csak bekapcsolódik abba, amibe nem kéne:”Nem értem mit pattog itt, mire fel van kiborulva. Nem vett jegyet, rossz helyen ül,egész úton pampog és még itt balhézik…”
Nézem nézem és nem hiszem el. A huszonéves leosztja a lapokat egy olyan ügyben, melyhez köze sincs egy nála jóval idősebb, az élet asztalára már oly sokat lapakolt nőnek. Hihetetlen. Ő lenne a jövőnk? Csőnaciban, szűk felsőben, feminim mozdulatokkal, belőtt hajjal… Aki elvárja a társadalmi toleranciát a saját helyzetében, de másnak ezt képtelen megadni. Azt képzelem egyetemre jár, magyar állami pénzből, angol nyelvű újságot olvas és Angliában lesz önmaga, mert az eléggé szabad.
Drága vasút, te meg maradj meg nekünk, fejlődj, főként emberi téren, mert igazán szükségünk van rád. Magyar utakon, magyarként, eljutni oda, ahova szeretnénk, azokhoz, akiket szeretünk. Mert jó együtt lenni.
CityGirl
