Zsinórpadlás

2012 október 31. | Szerző: citygirl |

Egymásra pakolt papír hegyek, melyek információkat, adatokat és ránk váró feladatokat rejtenek. Itt-ott megbújó tollak és fecnik, melyek ki tudja mikor és hogyan bújtak el és mikor kerülnek elő. Az egymást váltó telefonok: „igen, értem, megcsinálom, tudom, akarom, nem lesz gond”.  A zsúfolt irodai élet végeláthatatlan labirintusa, melybe egyszer csak váratlanul, nem kopogva az ajtón beszáll a füst.

Átjárja a szobát és magadba szívod a színpad illatát, mely csalogat néhány lopott pillanatra. Nyikorgó ajtó finoman kezelve, hogy véletlenül se ejts neszt az ünnepi hangulatba, majd feltárul minden fentről, valahogy másként, mint megszoktuk.

Látod a díszlet minden apró szegletét, ahogy a lámpák megvilágítanak, elalszanak és színt váltanak. A színészt, aki oly közel van, hogy szinte hallani lehet a lélegzetvételt. Megy a játék, az örök színpadon, mely soha nem állhat meg. Jelmezek követik egymást, gesztusok tesznek hozzá, dráma és boldogság netovábbja. A nő, aki retteg egy esküvőtől és kimondja mindazt, melyet mi sem merünk és a testvér, aki legféltettebb gondolatainkat vágja az arcunkba.

A közönség pedig nevet, hol jobban, hol kevésbé, de érzik ők is a csodát, mely csak egy ilyen színpadon válhat valóra. A lámpák elalszanak, de a jegy nélküli helyen a színfalak mögötti finom mozdulatokat is megkapjuk, amolyan ajándékként. Állva, lopva, igazi élményekkel gazdagon létezem, mert ez szerelem. A színház és mi, feloldódunk. Az élményért pedig köszönet egy új pesti magánszínház zsinórpadlásának. Maradj meg örökre.

CityGirl