Az Álom

2012 július 5. | Szerző: citygirl |

Nem tudni, mikor és hogyan kezdődött. Egyszer csak aludt és elkezdődött minden. Frissen húzott ágynemű, a párnából kiáradó nap melege. Biztos ez volt az oka.

Látta maga előtt Őt, akit már valójában oly rég nem. És mégis ott volt mindenhol, hétköznap, hétvégén, rossz és jó pillanatokban. Az érzés, hogy létezik. Mert van, valahol a világban. A szavak, gondolatok, vélemények. Azok hiányoztak. A nagy döntés előtti tuti vélemény, a kendőzetlen materiális szembesítés. Ezek nem voltak. De Ő volt a levegőben, a létezésben.

Most meg egyszer csak megjelent. Hirtelen, váratlanul, nem hívott vendégként felbukkant a helység hűvös lugasában. Nem volt más, csak Ő maga. Mint mindig és ennél több soha nem lehet. Emlékek, nagy igazságok és őrült pillanatok követték egymást. Homályosan, mámorban.

Meleg volt, iszonyatosan. A Forum Romanum a szobába költözött. Izzadt testéről leemelte a pólót és csukott szemmel kinyitotta az ablakot. A friss levegő beáramlott, de gondosan ügyelt arra, hogy az álom még maradjon. Az álom még kell, ha már csak néhány perc jár, akkor is.

Füstös éjszaka, poros utazás, a Duna hűsítő vize. Amiben állt. A híd alatt, de nem egyedül. Szerencsére Ő még maradt. Érintett, érzett és elvarázsolt.

Aztán csörgött minden, szétfoszlott az álom és már csak az érzés maradt: igen, akarom, téged!

CityGirl