Megy. Az esőkabáton kopog az eső vagy szikrázik a nap, mintegy is, mert senki nem látja. Nézz, mered maga elé, vagy épp megfigyel, de a láthatatlan lepel nem esik le. Egy-kettő-három. Egyik a másik után. Így telnek a napok is, el, egymás után.
Nem látnak, de én mindent látok- tudja, érzi, bizonyítja. Tudom, hogy nem tudjátok, amit én látok.
Az önmagának örökké bizonyító lányt, aki anorexiás méretei ellenére is csak a fogyókúráról beszél. Unalmas, nem kell, újra és újra elismételni, hogy fantasztikus vagy.
A meccset vadul néző szőke lányt elítélő tekinteteket. Azt hiszi ők jobban, mert úgy érzik, tudják a szabályokat.
A román maffiózót kezében egy győztes meccsfogadást nyugatázó papírt szorongatva. Övé a világ, mert ma nyert és ez így is marad.
A kopaszra borotvált fiút, aki önmagából kikelve kíván megfelelni a szerelem érzésének. Mert kell: a magfelelés jobban, mint a szerelem.
Az olasz hegyek rejtekében megbújó költőt, aki a kocsma közepén is a jól betanult formulát követve, mormolja a verset, és követi az élet írott és íratlan rendszerét.
A sátorrúd mellett álló napszámost, aki inkább egy hideg sört emelne a szájához a munka helyett.
A mindig rohanó menedzsert, aki facebook és telefon nélkül egy percig sem tudna létezni.
A férjét tiszteletben tartó feleséget, aki mindig keresi a kiutat a tökéleteshez.
A magukat örökké megmutatni vágyó melegeket.
Az írónőt, aki kirúzsozott ajkakkal órákig tud mesélni, életről, múltról, jelenről és mindenekelőtt a leírt szavakról.
Látok ezer csodát és tudom, hogy a szívemben új templom épül és nem aranyból, nem kőből…
CityGirl
