A láthatatlan ember

2012 június 29. | Szerző: citygirl |

Megy. Az esőkabáton kopog az eső vagy szikrázik a nap, mintegy is, mert senki nem látja. Nézz, mered maga elé, vagy épp megfigyel, de a láthatatlan lepel nem esik le. Egy-kettő-három. Egyik a másik után. Így telnek a napok is, el, egymás után.

Nem látnak, de én mindent látok- tudja, érzi, bizonyítja. Tudom, hogy nem tudjátok, amit én látok.

Az önmagának örökké bizonyító lányt, aki anorexiás méretei ellenére is csak a fogyókúráról beszél. Unalmas, nem kell, újra és újra elismételni, hogy fantasztikus vagy.

A meccset vadul néző szőke lányt elítélő tekinteteket. Azt hiszi ők jobban, mert úgy érzik, tudják a szabályokat.

A román maffiózót kezében egy győztes meccsfogadást nyugatázó papírt szorongatva.  Övé a világ, mert ma nyert és ez így is marad.

A kopaszra borotvált fiút, aki önmagából kikelve kíván megfelelni a szerelem érzésének. Mert kell: a magfelelés jobban, mint a szerelem.

Az olasz hegyek rejtekében megbújó költőt, aki a kocsma közepén is a jól betanult formulát követve, mormolja a verset, és követi az élet írott és íratlan rendszerét.

A sátorrúd mellett álló napszámost, aki inkább egy hideg sört emelne a szájához a munka helyett.

A mindig rohanó menedzsert, aki facebook és telefon nélkül egy percig sem tudna létezni.

A férjét tiszteletben tartó feleséget, aki mindig keresi a kiutat a tökéleteshez.

A magukat örökké megmutatni vágyó melegeket.

Az írónőt, aki kirúzsozott ajkakkal órákig tud mesélni, életről, múltról, jelenről és mindenekelőtt a leírt szavakról.

Látok ezer csodát és tudom, hogy a szívemben új templom épül és nem aranyból, nem kőből…

CityGirl